Köszönöm szépen Mosa Istvánnak és családjának, hogy meghívtak a láncba és megkértek meséljek kicsit magunkról és arról, hogy miért választottuk Lovasberényt új otthonunknak.

Székely Zsuzsa vagyok, Székelyudvarhelyen születtem és ott éltem 19 éves koromig. Középiskolai tanulmányaim után Kolozsvárra költöztem, ahol magyar-finn szakon kezdtem el tanulni. Egy év után azonban megcsapott a nyugat szele és 2007-ben nővéremmel együtt Magyarországra költöztünk.

Végül itt fejeztem be a tanulmányaimat is az ELTE farmakológus képzésén.

Eleinte Budapesten éltem albérletben, majd szülői segítségként a testvéremmel közösen kaptunk egy kertes házat Monorierdőn.

Férjem, Székely Tibor László is Erdélyben, Désen született. Nagyváradon végezte egyetemi tanulmányait, majd utána Kolozsváron dolgozott. Egy álláslehetőség miatt költözött Magyarországra.

Szerencsére úgy alakult a sorsunk, hogy mindketten a klinikai kutatásban helyezkedtünk el, férjem klinikai kutatási menedzser én klinikai kutatási asszisztens vagyok.

Korábbi munkahelyünkön ismerkedtünk össze és már akkor tudtuk, hogy együtt szeretnénk családot alapítani.

Eleinte Budapesten éltünk a férjem albérletében, de tudtuk, hogy a gyermekvállalás után vidékre szeretnénk költözni.

Mikor kiderült babát várok megvásároltuk a testvérem részét a monorierdei házból és 2015 nyarán, első lányunk, Erzsébet születésekor Monorierdőre költöztünk. A település nem volt különösképpen magával ragadó, biztosak voltunk benne, hogy nem ott fogunk megöregedni, de nem szerettük volna a nagyvárosban nevelni gyermekeinket. Mi magunk is kisvárosban nőttünk fel, így természetes volt számunkra, hogy a gyermekeinknek is próbáljunk meghittebb és biztonságosabb otthont biztosítani.

2018-ban, második lányunk, Katalin születése után kezdtük komolyabban gondolni, hogy lakhelyet váltsunk, mivel kis házunk kezdett szűkös lenni négyünknek. Nem ragaszkodtunk ahhoz, hogy településen belül cseréljünk házat, mivel az óvodával nem voltunk megelégedve és az iskoláról sem hallottunk jókat. Sajnos nagyon kicsi és nagyon zsúfolt az óvoda, akinek kistestvére van otthon az nem alhat az intézményben, ebéd után véget ér a közösségi élete. Az iskolát pedig nem szívesen választják a szülők, aki teheti a környék más városaiba viszi a gyermekét. Nem szerettük volna, ha már hét évesen ingáznia kell a gyermekeinknek vagy autóhoz legyen kötve az iskolába- és hazajárás.

Eleinte Pesthez közeli településeket kerestünk a munkahelyeink miatt, de nem zárkóztunk el más lehetőségek elől sem.
Lovasberényről egészen addig nem is hallottunk, amíg barátaink ide nem költöztek. Utána azonban sokszor jöttünk el hozzájuk és mindig jó érzés volt a településre érkezni. és egyre többször jött szóba Berény, mint lehetőség. Figyelni kezdtük a hirdetéseket és Istvánék is érdeklődtek. Eltelt szinte egy év és még mindig Monorierdőn éltünk. Már kezdtük feladni a reményt, hogy sikerül ide költöznünk, mielőtt a nagyobbik kislányunk iskolába megy, mikor megjelent a mostani házunk hirdetése. Szerelem volt első látásra, úgy éreztük megtaláltuk azt, amire vártunk.

Gyermekeink érdekeit szem előtt tartva meghoztuk a döntést a költözés mellett, hiszen szeretnénk, ha egy kisebb, összetartóbb közösségben nőnének fel és nem a főváros vonzásában. A férjemnek sikerült olyan munkahelyre kerülnie, ahol nem szükséges a napi szintű bejárás a munkahelyre, otthonról is dolgozhat. Én GYED-en vagyok a kisebbik lányunkkal, így egyelőre nekem sem kell munkába járni.

Amit eddig láttunk és tapasztaltunk Lovasberényből nagyon pozitív. Korábbi lakóhelyünkhöz képest nyugodtabb a falu ritmusa, nincs erős autóforgalom. Ha nőnek a lányaink bátrabban engedhetjük ki őket játszani.
Nem volt nagyon sok elvárásunk, de abban biztosak voltunk, hogy olyan helyre éri meg elköltözni, ahol meg lehet öregedni, és a gyermekeinket fel tudjuk nevelni.

A legfontosabb szempontok azok voltak, hogy legyen református templom a településen, legyen óvoda és legyen iskola.
Az óvodáról nagyon szimpatikus és pozitív kép alakult ki bennünk, mikor a nagyobbik lányunkat írattuk be. Meglepő volt a kedvesség, amivel az intézményvezető és az óvónők fordultak felénk. Az előző óvodában nem mindig éreztük azt, hogy a gyerekek érdekeit nézik, hiába voltak az óvónők ott is kedvesek. A kislányunk is jó hangulatban jött el a beiratkozás után és izgatottan várta, hogy az új óvodába járhasson. Boldogan mesélte a régi óvodában, hogy az új helyen ő is ott alhat ebéd után.

Bízunk benne, hogy az a romantikus kép a kis faluról, ami a fejünkben él nemcsak ábránd, és jó otthont választottunk a gyermekeink számára. Nagyon szeretnénk, ha aktív tagjai lehetnénk a településnek, ha itt nem csak laknánk, hanem élnénk is.

Figyelemmel követjük a meghirdetett eseményeket és reméljük, hogy a közös programok jó lehetőségek lesznek arra, hogy minél több lakossal megismerkedjünk és előbb utóbb mi is részesei legyünk a közösségnek.

Nagyon szeretnénk, ha gyermekeink már úgy tudnának felnőni, hogy erdélyi gyökereik mellé berényi gyökereket is növesztenek és szeretni fogják az otthonukat. Mi magunk is reméljük, hogy fel tudjuk venni a falu ritmusát, be tudunk hamar illeszkedni. Úgy éreztük eddigi látogatásaink során, hogy Lovasberény egy fejlődő település, ahol a gyermekeink számára is vannak érdekes programok, és ahol mi is megtaláljuk azt, ami a mindennapi életben szükséges. Személy szerint nagyon örültem, hogy van női torna és zumba foglalkozás is, mivel az otthon töltött napok után jól esik kicsit kimozdulni, közösségbe menni és mozogni.

Még egyszer köszönöm Istvánnak, hogy mesélhettem magunkról. Ugyan még nem ismerek sok lakost nem szeretném, ha a lánc megszakadna így felkérem Huszár Gyulát, hogy meséljen arról ő hogyan került Berénybe és milyen tapasztalatai vannak az itteni életről? Beváltotta-e a település a hozzá fűzött reményeket?